Kellemes késő estét mindenkinek!
Az éj leple takarja már a tájat, de szobám sötétjében elektronikus fényforrás ragyog, s segít, hogy ujjaim megfelelő billentyűkön üssenek dallamos ritmust.
Zavar, kétség és enyhe szorongás ül lelkemen. Elmém viszont nem találja a választ arra, hogy mi okozza e zűrzavart. Ez a legrosszabb... S már eleve felbolygatott érzéseim a tudatlanság árnya miatt még erőteljesebben zúgják panaszáradatukat.
Ha tudatlan vagy, akkor tehetetlen is. Ha nem ismered a titoknak nyitját, nem enyhíthetsz szorongásodon, hisz nem ismered a kiiktatandó problémaforrást. Veszedelmes érzés ez, s engem nem is maga a kétség maga nyugtalanít, hanem a válasz helyén tátongó hatalmas űr, a hiány. Attól, amit nem ismerünk, tartunk, s nehezebb napokon rettegünk. De sokkal könnyedebben fogadjuk el az egyértelmű, lepel alá nem búvó gondjainkat. Feldolgozásuk ezerszer könnyebb, mint az ármányosan, lesből felemésztő probléma, melyet nem vagy képes felismerni.
De nem-e védekezési mechanizmus ez? Hisz a válasznak ott kell rejlenie benned, magadban hordod, de valamiért te mégis oly mélyre zárod, s letagadod, hogy nem törhet fel belőled. Ez a legkegyetlenebb taktika önmagaddal szemben, hisz így belülről emészt fel, s rövidesen kiégsz.
Merd vállalni gondjaidat, s valódi, szíved mélyén rejlő érzéseidet, különben roncshalmazzá válsz, s a végén már saját magadban sem hiszel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése