2010. február 24., szerda

Szorongás


Kellemes késő estét mindenkinek!

Az éj leple takarja már a tájat, de szobám sötétjében elektronikus fényforrás ragyog, s segít, hogy ujjaim megfelelő billentyűkön üssenek dallamos ritmust.
Zavar, kétség és enyhe szorongás ül lelkemen. Elmém viszont nem találja a választ arra, hogy mi okozza e zűrzavart. Ez a legrosszabb... S már eleve felbolygatott érzéseim a tudatlanság árnya miatt még erőteljesebben zúgják panaszáradatukat.
Ha tudatlan vagy, akkor tehetetlen is. Ha nem ismered a titoknak nyitját, nem enyhíthetsz szorongásodon, hisz nem ismered a kiiktatandó problémaforrást. Veszedelmes érzés ez, s engem nem is maga a kétség maga nyugtalanít, hanem a válasz helyén tátongó hatalmas űr, a hiány. Attól, amit nem ismerünk, tartunk, s nehezebb napokon rettegünk. De sokkal könnyedebben fogadjuk el az egyértelmű, lepel alá nem búvó gondjainkat. Feldolgozásuk ezerszer könnyebb, mint az ármányosan, lesből felemésztő probléma, melyet nem vagy képes felismerni.
De nem-e védekezési mechanizmus ez? Hisz a válasznak ott kell rejlenie benned, magadban hordod, de valamiért te mégis oly mélyre zárod, s letagadod, hogy nem törhet fel belőled. Ez a legkegyetlenebb taktika önmagaddal szemben, hisz így belülről emészt fel, s rövidesen kiégsz.
Merd vállalni gondjaidat, s valódi, szíved mélyén rejlő érzéseidet, különben roncshalmazzá válsz, s a végén már saját magadban sem hiszel.


2010. február 22., hétfő

Idill


Kellemes késő délutánt mindenkinek!

Hiába van meg a vágyálmom, ha a gépemen lévő anyagok hiányoznak a repertoárból. Az asztali számítógépem épp kisebb-nagyobb beavatkozásokon esik át egy kedves ismerősünknél, így ezen időre elloptam édesapám laptopját. Jó ötlet volt, valójában apum ajánlotta fel, mivel már 3 hete nincsen itthon az én memóriám, így viszont nem kellett nélkülöznöm.
Ma különösen jó napom volt. Ancsával rengeteget nevettünk, bár egy pillanatig félő volt, hogy besértődik rám egy bolhányi probléma miatt, ami szerintem nem volt az, de végül szerencsére erre nem került sor.
Most épp teljes harmóniában itthon ülök, s koptatom a laptop billentyűzetét, édesanyám pedig mellettem olvas egy nőket és férfiakat összehasonlító könyvet. Mostanában nagyon rákapott az ilyen jellegűekre, s úgy érzi, akkor lenne igazán teljes a dolog, ha a kedves párja, Sándor is elolvasná őket. Kétlem, hogy erre sor kerül. :))
Ma este tüntetőleg pihenni szeretnék csak. Megnézni a Híradót, Jóban rosszbant (szörnyű, de rászoktattak és rendkívül könnyedén lehet beleveszni Csillagkút különleges, izgalmakkal teli életébe) és az NCIS-t. Közben még pár tanulási momentumot is összekötök a pihenéssel, s végül elmerülök az Eperszedő című mű rejtélyeiben.

Végül egy saját készítésű fotómmal búcsúzom mára.
Kellemes estét mindenkinek!

2010. február 17., szerda

Szikra


Égi szikra pattant ki bennem! Még legelső bejegyzésemben közöltem, hogy lenne egy vágyam, amit interneten tudnék megvalósítani, de a blogspot nem éppen alkalmas erre, de most Amy professzornak hála (hatalmas köszönet érte), rájöttem, hogy miként lehet címkézni a bejegyzéseket úgy, hogy azok nekem jók legyenek.
Ez a megvalósításra váró tervem az volt, hogy mivel azért egészen jól muzsikálok az iskolában (minden hencegés nélkül), így feltölteném a blogomra különböző munkáimat: életrajzok, elemzések, fogalmazások, hátha valakinek, miközben a google-ban keres kapaszkodót egy feladathoz megakad a szeme az én oldalamon is, s így segíthetek neki.
Szerintem megpróbálkozom vele. :)



Színházi zenedoboz


Kellemes estét minden kedves idetévedőnek!

Miről is írhatnék eme februári estén? Nem pörögnek ujjaim a billentyűzeten gyors ritmust dobolva. Jut eszembe dobolás: a mai nap folyamán ellátogattam barátnőmmel, Ancsával, a Szigligeti Színházba, ahol a Bánk Bán című előadást néztük meg. Hogy jön ehhez a dobolás? Nos, csupán annyi a történet, hogy a mögöttem ülő fiatalember előszeretettel próbálta magára felhívni úgy a figyelmet/figyelmünk/figyelmem (?), hogy ritmusokat ütött székén vagy bármely más területen. Eleinte vicces volt, de aztán próbáltam visszatérni az előadás eseményeihez. Bonyolult volt kissé; nekem nagyon tetszett, de ,,nem volt olyan eseménydús" (Ancsa szavaival éltem).
Harmonikus volt a napom a színház előtt is. Bár az iskolapadot koptattam, mégsem éreztem eme napot tehernek. Jó óráim voltak, kedves tanárokkal és nem is nyúlt túl hosszan a mai iskolai életem a délutánba, így feltöltötten, élettel telin indultam neki a színháznak.
A Fontos webhelyek között találhatjátok a Grácia Roxfortot is. Úgy éreztem itt az ideje szövegesen is megemlítenem. Életem szerves részévé vált ez a honlap, s egy olyan közösség tagja lehetek, amiből sosem akarok kikerülni. Az iskola kapuja folyton nyitva áll, s új diákokat, szellemjelölteket mindig szívesen fogadunk. :)


2010. február 13., szombat

Zavaros szombati reggel


Szép, verőfényes szombati napot mindenkinek!

Arra gondoltam, hogy leszállok emelkedett magasságaimból, s a mélyen szántó gondolatokat vegyítem szerény létem mindennapjainak elmesélésével is. Talán így nem lesznek oly elhagyatottak eme oldalak, és még emberi fajtól távoli lénynek sem tartotok, amiért állandóan csak bölcseletek, gondolatok és igazságok kifejtésére vetemedek. :)

Szombat kora reggel van. Édesdeden alszom, mikor megszólal az ébresztőóra. Hat óra negyvenöt van:
,,Jaj csak még hétig hagy heverésszek!" - gondolom én, s újra leragad a szemem. Következő magamra találásom hét óra tíz perckor ér. Kimeresztett szemmel nézek az órára:
,,Jesszusom, el fogok késni! Anya miért nem keltett fel?" - dühöngök, s sebesen lemászok az emeletes ágyról, s összetalálkozok Sándorral, anyum barátjával, aki meglepetten néz rám, de azért jó reggelt kívánunk egymásnak. Beviharzok a fürdőszobába, s megkezdem szokásos reggeli rutinomat, de háromszorosan felgyorsított tempóban.
,,Nem igaz... Nem leszek kész... Már hét húsz van... Anyával íratok inkább igazolást az első órára..." - kezdek kétségbeesni, majd hirtelen koppant valami az én drága kis agyamban, olyan hangosan, hogy talán az egész lépcsőház hallotta.
,,Szombat van..." - állapítottam meg már teljes bizonyossággal, s vigyorogva léptem ki a fürdőszobából, hogy elmeséljem Sándornak a kétségbeesett iskolába igyekvésem...

...és gondoltam, ha már felébredtem, akkor elütöm valamivel ezt a kínálkozó pár órát, amit a napból kaptam. Végül nem is tértem vissza az ágy puha, meleg ölébe, hanem gépeztem egy keveset.

A mai nap hivatalosak vagyunk családilag egy finomnak ígérkező ebédre, Ancsáékhoz. Már izgatottan várom. :)


Néhány idézet kedvenc költőm verseiből:

,,De hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! 
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!"
(Radnóti Miklós: Erőltetett menet)

,,Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,

s te hószín öntudat, maradj velem:
tiszta szavam sose kormozza be
a barna füsttel égő félelem!"
(Radnóti Miklós: Őrizz és védj)

,,Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:

ez volt a múlt, emez a vad jelen, -
hordozd szivedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen."
(Radnóti Miklós: Nem bírta hát...)

2010. február 10., szerda

,,Nekem szülőhazám”


Egy hely van a világon minden embernek, ahol igazán otthon érezheti magát. Elvándorolhat más országba, töltheti életét egy teljesen idegen kultúrában, de szíve sosem tud elszakadni szülőföldjétől. Az ember hiába tagadja, szidja gyökereit a külvilágnak, belül, mélyen mindig visszavágyik oda, ahonnan az egész élete elindult. Számomra nem más ez a hely, mint: Magyarország.

Ezt a földet koptatta csecsemőtalpam először, és itt hagyták el kicsiny ajkamat az első szavaim. Mikor kibújtam e napvilágra, magyar szót hallott először fülem, és ennek az országnak a levegője éltet születésem óta. Ez a hely nyújt hatalmas odaadással biztonságot és menedéket számomra.

Nincs másik ilyen ország, melyet ennyire tisztelnék. Bár elfogult is lehetek, mégis úgy érzem a magyar nemzet az, aki a legtöbbször nem azt kapta, mint amit érdemelt volna. Számos alkalommal csattant az ostor ezen a kis országon, rengetegszer megtörték és földbetiporták, de Európa szívéből még mindig nem tűnt el ez a kis folt, melyhez létem kötődik. Mikor a történelem lapjai sodródnak kezemben együtt örülök, együtt kiáltok győzelemittasan, együtt éljenzek, de együtt is jajdulok fel, együtt kínlódom, és együtt roppanok össze a régmúlt magyar nemzetével.

Ez az a föld, mely táplál és éltet. Ide köt minden emlékem, melyek sosem szakadnak el tőlem. Ha más országba látogatok, bár jól érezhetem magam, az igazi biztonságot és békét csak a szülőföldemen találom meg igazán.

Sok nemzetet nagyobbra becsülnek, sokan saját magukat helyeznék mások fölé, és bár nekünk, magyaroknak is van mit lerónunk, én büszke vagyok nemzetünk múltjára, jelenére és bizakodom jövőjében.


Radnóti Miklós: Nem tudhatom

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.