Egy hely van a világon minden embernek, ahol igazán otthon érezheti magát. Elvándorolhat más országba, töltheti életét egy teljesen idegen kultúrában, de szíve sosem tud elszakadni szülőföldjétől. Az ember hiába tagadja, szidja gyökereit a külvilágnak, belül, mélyen mindig visszavágyik oda, ahonnan az egész élete elindult. Számomra nem más ez a hely, mint: Magyarország.
Ezt a földet koptatta csecsemőtalpam először, és itt hagyták el kicsiny ajkamat az első szavaim. Mikor kibújtam e napvilágra, magyar szót hallott először fülem, és ennek az országnak a levegője éltet születésem óta. Ez a hely nyújt hatalmas odaadással biztonságot és menedéket számomra.
Nincs másik ilyen ország, melyet ennyire tisztelnék. Bár elfogult is lehetek, mégis úgy érzem a magyar nemzet az, aki a legtöbbször nem azt kapta, mint amit érdemelt volna. Számos alkalommal csattant az ostor ezen a kis országon, rengetegszer megtörték és földbetiporták, de Európa szívéből még mindig nem tűnt el ez a kis folt, melyhez létem kötődik. Mikor a történelem lapjai sodródnak kezemben együtt örülök, együtt kiáltok győzelemittasan, együtt éljenzek, de együtt is jajdulok fel, együtt kínlódom, és együtt roppanok össze a régmúlt magyar nemzetével.
Ez az a föld, mely táplál és éltet. Ide köt minden emlékem, melyek sosem szakadnak el tőlem. Ha más országba látogatok, bár jól érezhetem magam, az igazi biztonságot és békét csak a szülőföldemen találom meg igazán.
Sok nemzetet nagyobbra becsülnek, sokan saját magukat helyeznék mások fölé, és bár nekünk, magyaroknak is van mit lerónunk, én büszke vagyok nemzetünk múltjára, jelenére és bizakodom jövőjében.
Radnóti Miklós: Nem tudhatom
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.